Egy kedves barátom küldte nekem ezt a verset Karácsonyra:
Egy lélek állt...
Egy lélek állt az Isten közelébe'S az örök napsugárban reszketett És fázva félt,Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat;És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd,Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!Én boldog vagyok Veled, Istenem;Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet?Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik,S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel?Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé,De onnan visszafordult: "Ó Uram,Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn,Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr:"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
(Reményik Sándor)
